Az észak-kaliforniai emberek ma már mindenhol légszűrő maszkot viselnek. Ébredve nehéz lélegezni és nehéz kinyitni a szemét.

A nyomvonalak üresek. Senki sem akar gyalogolni, túrázni vagy futni ebben a lápban, pedig nagyon szükségünk van a stressz enyhítésére.

Csak egy éve voltam a sűrűjében. Éppen alig voltam újjáépítésben és megbékéltem azzal a tudattal, hogy az elveszettek nagy része soha nem térhet vissza.

De a füst beszivárog a ruháimba, a hajamba és a házamba, csak egy sziréna hangja kell ahhoz, hogy a pánik epéje felemelkedjen. Bármilyen sziréna.

Folyamatosan nézem a telefonomat, és rettegek a következő riasztástól vagy a halálesetek friss számától. Amint írom, a média 88 ember haláláról, 85 északi tábortűz és három halálesetről számol be a dél-kaliforniai Woolsey-tűz miatt. Még mindig több száz ember hiányzik.

Körülbelül 150 mérföldre vagyok a Butte megyei tábortűztől délre, de még mindig nem kapok levegőt. Időnként a levegő rosszabb, mint ami India vagy az ipari Kína egyes részein található. A tisztviselők becslése olyan, mintha napi 14 cigarettát szívnánk el.

Tavaly októberben elképzelhetetlen lett volna azt hinni, hogy ez megismétlődhet, ilyen hamar, ennyire közel és ennyire halálosan.

A büntető füst mindenkit bentre kényszerít, és mindenre hatással van - az autó és az otthon belső illatától kezdve, az elfogyasztott ételek és bármi ital italáig.

Az iskolákat megszüntették, és arra kényszerítették a gyerekeinket, hogy az utolsó pillanatban tülekedjenek és / vagy feladják a jövedelmet. A sporteseményeket összekeverték vagy zárt térben tartották.

Még a Stanford és a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem múlt szombati nagy meccsét is át kellett ütemezni a rossz levegő miatt - először 121 éves története során.

Nekünk, akik voltunk tavaly tűz és füst borította , ezek a hullámok, legyenek azok szürke vagy fehér, pavlovi pánikot és mély melankóliát öltenek.

Ez nem csak füst. Ez az életünk.